28 óra alatt a Balaton körül – interjú Sápi Balázzsal

Sápi Balázs kollégánk egyéni indulóként, – 221 kilométert teljesítve – ért célba az Ultrabalaton futóversenyen. Balázs megosztotta velünk, hogy milyen hosszú út vezetett az ultrafutásig, és az egyre jobb eredmények eléréséig. Büszkék vagyunk arra, hogy az ITSH-ban motivált és kitartó kollégák dolgoznak, akik napi munkájuk mellett hangsúlyt fektetnek a példamutatásra és az egészséges életmódra is. A Balázzsal készült interjút itt olvashatjátok el.

Mikor és milyen céllal kezdtél el futni?

Nagyon messziről kell kezdenem, de talán ad némi magyarázatot arra, hogy miért is futok ultra távokat. Nem is a futással kezdődött, hanem a túrázással. A túrázás pedig tiszteletadással. Pontosabban azzal a motivációval, hogy leróhassam tiszteletemet a hősök előtt. Zarándoklatnak is hívhatjuk, ahogy manapság egyre többször emlegetik a Kitörés túrát. 2014-ben részt vettem rajta, teljesítettem is. Ez egy közel 60 kilométeres túra a Budai-hegységben, a Budai-vártól Szomorig, februárban, naplementétől napfelkeltéig 17 órás szintidővel. Egy átlagos irodistának, amilyen én is vagyok, nehezen teljesíthető, ráadásul akkoriban komoly túlsúllyal rendelkeztem. Végül beértem, de nem esett olyan jól. Szerencsére azonban a hangulat, valamint a rendezvény célja – a zarándoklat – ezt feledtette.

Úgy fogalmaznám meg röviden a kezdet kezdetét, hogy nem a fogyás miatt kezdtem el sportolni, hanem azért, hogy magamhoz képest elvárható módon sportolhassak, így be is ruháztam egy futógépre. Megpróbáltam futni, de inkább a fölfele gyaloglást gyakoroltam. Így készültem a 2015-ös Kitörésre, amit szintén teljesítettem.

Tulajdonképpen 2016-ban kezdtem el futni. Februárban Kitörés harmadszor, májusban Kinizsi 100 először. Októberig még gépen futottam, közben beszereztem egy bluetooth-os pulzusmérőt, amivel tudtam mérni és rögzíteni a pulzusumat, és eldöntöttem, hogy ezen túl a szabadban fogok futni. 2016-ban 129 óra alatt mindössze 840 kilométert tettem meg. Nem volt acélos év az sem.

Megszületett az elhatározás, hogy futni akarok, a cél is ki lett jelölve (Budapest Maraton ’17). Ezek után beneveztem a 2. Zúzmara félmaratonra, amit januárban rendeznek, és lefutottam életem első félmaratonját, versenykörülmények között. Majdnem elájultam, mikor a verseny végén leültem. Átlag 180-as pulzussal futottam, és 2 óra 20 perc kellett így is. Büszke voltam magamra, és éreztem, hogy közel sincs vége. Ettől kezdve beindult a futószalag.

Áprilisban lefutottam edzésként egy maratont. Türelmetlen voltam, október még olyan messze volt. Júliusban, lakhelyemen, Rácalmáson futottam egyhuzamban 7 órát (60 kilométerig jutottam). Augusztusban pedig beneveztem a Korinthosz.hu 81 kilométeres versenyére, aminek keretében Szekszárdról kell elfutni Bajáig. Ez összesen 81 kilométer (10 órán keresztül futottam). A verseny előtt pedig az Ultra Tisza-tó versenyen combszalag-sérülést szenvedtem, ami szinte még a járást is lehetetlenné tette, nemhogy a futást. Ennek ellenére elindultam a versenyen, de csillagokat láttam nappal, ilyet többet nem csinálok. És akkor októberben a maraton Budapesten. Nem lett különösen jó, de ment simán. Nem emlékszem az eredményre, de több mint négy óra kellett.

Itt kellett volna „hivatalosan” kiszállnom. Kész vagyok, bakancslistán pipa, formában vagyok. Amit magamtól elvártam, elvégeztem. Csakhogy nem voltam mégsem elégedett. Mert én ugyan csak azt tűztem ki magamnak célként, hogy fussam le a távot, de akkor még nem tudtam, hogy mi rejlik bennem. És én – ahogy erre később rájöttem – erre voltam/vagyok kíváncsi csak igazán. Mire vagyok képes. Így nemhogy abbahagytam, hanem edzőt kerestem, és belevágtam az ultrába. Új célul pedig az ultraversenyek királynőjét, a Spartathlon-t választottam, a maga 247 kilométerével, Athéntól – Spártáig.

Milyennek látod most magad a kezdetekhez képest? Miben sikerült a leginkább fejlődnöd, illetve, miben kell még leginkább?

Most már csak a futásra szorítkozva, szakértőnek, félprofinak látom magamat. Emlékszem, az első „ultraélményem” az volt, hogy a hírekben láttam Lubics Szilviát 247 kilométert futni. Most pedig magam is pulzusalapon edzek, a legmodernebb sportórám van, zselékkel és bcaa-val frissítem magam stb. Ez a szakmai rész. Az edzettség rész pedig, nos, ahogy mondtam, az elején egy évben 358 kilométert tettem meg, most pedig szinte egy hónapban megyek ennyit. Évi 5000 kilométer azért összejön.

Hogy miben kell még fejlődnöm? Meg kell tanulnom, miként lehetséges egy igazi ultratávot végigfutni. A 221 kilométer már egy „igazi” ultratáv, de 150 kilométertől már bele-bele kellett sétálnom. Amit úgy értek, hogy már nem azért sétáltam bele, mert eldöntöttem, hogy 10 percet pihenek, aztán a kívánt tempóban továbbmegyek, hanem azért, mert futni már nem bírtam. Fizikailag. Hogy ez izomzat, vázszerkezet vagy genetika, azt még nem tudom.

Mi az, ami inspirál, mi adja  legnagyobb motivációt egy-egy verseny előtt és közben?

Nehéz válaszolni arra, hogy mi lelkesít. Alapvetően könnyen lelkesülő alkat vagyok. Ráadásul, vagy éppen ezért, nehezen vagy egyáltalán adom fel a megkezdett utat. Illetve, zenét hallgatok futás közben. A zenéim többsége heroikus induló vagy valamilyen tempós rock, ami erőt sugároz. Az ultra távokon hősként tekintek magamra, aki eldönti a csatát, megy előre, megalkuvást nem ismer. Ez rendkívül nagy magabiztossággal lát el, amitől fejben is erősnek érzem magam. Aztán ott a család, ami még nagy erőket ébreszt bennem. Példát szeretnék mutatni a gyermekeimnek (és persze általában az embereknek), hogy ki kell tartani. Nem szabad feladni. Az ultrafutás egy jó terep, egy jó példa, amin keresztül ők is megérthetnek ezt-azt. Most még csak olyanokat, hogy apa mindig fut, apa versenyre megy. Később talán megértik azt is, ami a felszín alatt húzódik.

Hogyan szoktál edzeni, mi az edzésmódszered? Mennyiben függ mindez a kijelölt táv hosszától, a terepviszonyoktól?

Edzővel készülök. A Plandurance közösség szakmai vezetője, Lőrincz Olivér felügyeli a számomra kiírt edzéseket. A munkát a trainingpeaks segíti. Pulzuskontrollal készülök, ami azt jelenti, hogy a mellkasomon található computer rögzíti a mindenkori szívdobbanásaimat, amire a szakemberek mindenféle algoritmust építettek. Az okosórámmal rögzítem, feltöltöm a trainingpeaksbe, ott az algoritmusok „rácuppannak”, és a kijön, hogy elfáradtam vagy nem (nevet). Ez alapján pedig lehet tervezni távra, időre. Egy héten öt alkalommal futok, a legrövidebb 50 perc a leghosszabb 2 óra átlagban.

Legutóbb lefutottad az Ultrabalatont. 28 óra megállás nélkül. Mesélnél erről kicsit? Mit éltél át, min mentél keresztül, mi volt a legnagyobb kihívás közben?

Szívesen mesélek. Rögtön nyitásként azzal kezdenék, hogy számomra megdöbbentően nem volt komoly holtpontom. Már-már azt merem mondani, hogy könnyű volt. Pedig az északi parton rögtön a dimbes-dombos résszel kezdtünk. Soha nem is jártam még arra. Most láttam először, hogy mit kell ott megfutni. Aztán délben tényleg 30°C volt.

Azon kívül, hogy lehámlott az arcom, nem emlékszem, hogy rosszul esett volna. Nem szenvedtem.

A szakadó eső és a hideg ellenére sem gondoltam egyetlen pillanatra sem hogy meg kellene állnom. Minden egyes lépéssel közelebb került a cél. És volt három óra összegyűjtött előnyöm. Olyat tapasztaltam, amit még soha. Fejben és lélekben bírtam volna még futni, de a testem nem bírta. Akármennyire is erőlködtem, 8-as ezreknél jobban nem tudtam menni. Féltem erőltetni, mert féltem, hogy belesérülök, annak pedig sosincs értelme. De ez csak a jéghegy csúcsa. Mindig történ valami, amiről érdemes lenne megemlékezni. A verseny tulajdonképpen anekdotától anekdotáig tart.

Egyet most azért kiemelnék, amin jót nevettünk. Szóval, valahol az északi parton futunk és a kísérőm dokumentálni kezd. Biciklijével mellém teker és felkonferálja a videót. Nagyon frappánsan, nagyon összeszedetten. Megkérdez engem is. Fantasztikus monológot adok elő a futásról, az UB-ról, a futók nagy családjáról, kitartásról. Üzenünk a világnak, és konstatáljuk, hogy ez most milyen jó lesz. Kapcsolná ki a felvételt, amikor rájön, hogy nem indította el a kamerát. Jót nevettünk, a gondolatainkat pedig ott hagytuk a hegyeknek és az útnak.

Van-e olyan távod, versenyed, amit később nagyon szeretnél lefutni?

Igen. A Spartathlon nevezetű verseny, amit Görögországban rendeznek. 247 kilométert kell futni Athéntól Spártáig, ahol a cél Leonidasz király szobránál található. Számomra ez a verseny az ultrafutás királynője. Karakterileg úgy érzem, ez illik az én ultrafutó személyiségemhez. Hős, harcos király a célban. Történelmi útvonal, legendás eredet.

Mennyiben változtatta meg az életed, szemléletmódod, akár a táplálkozási szokásaid?

Az életemet fölforgatta a futás. Edzések, versenyek kerültek a naptárba. Nem csak bekerültek, de nagy helyet el is foglalnak benne. Egy nap nekem is csak huszonnégy óra. A szemléletmódomat nem változtatta meg. Inkább elmélyített. Lévén, olyan sport, ahol van idő a dolgokat fejben a helyükre tenni. A világot még mindig ugyanolyan módon szemlélem, ahogy a futás előtt, csak van módom a felszín alá behatolni, mélyebben megvizsgálni a dolgokat.

Családod hogyan viszonyul ehhez a változáshoz? Feleséged mennyire támogató?

Feleségem nagyon támogat. Soha nem panaszkodott, pedig sikerült túlzásba esni párszor. Akkor visszavettem, és ezzel meg is oldottuk. Ő egyébként dietetikus, és az UB előtt is ő készítette az ételeimet, és ő csomagolta azt is, amit közvetlenül reggel a verseny előtt fogyasztottam. Hálás vagyok neki mindenért.

Gyermekeim pedig a sok utazást látják ebből. Igyekszem őket is benevezni a kísérő versenyekre. Vivicittán együtt indultunk a családi futáson. Másnap újra mentem, és félmaratont futottam. Mostanában pedig a tájfutás fogott meg. Az egy igazi családi sport. Oda is beneveztünk a fiammal, végigmentünk a szalagos pályán. Utána átmentem a nyílt technikásra, és megcsináltam. Mindenki jól érezte magát.

Memento mori! – olvasható a pólódon. Mit jelent, és mit szeretnél üzenni vele?

Emlékezz rá, hogy halandó vagy és meg fogsz halni. Egyszerűbben: emlékezz a halálra. Pontosan ezt szeretném ezzel üzenni. Emlékeztetni mindenkit, hogy halandóak vagyunk. Bármit is érünk el, bármivel is töltjük az időnket oly elszántan, minden nap közelebb kerülünk az elkerülhetetlenhez. És arra bizony fel kell készülni. Az ultrafutás jó analógia szerintem. Készülni kell rá. Foglalkozni kell vele. A verseny jönni fog, a táv hosszú, a vége fájni fog. Aki elég ügyes és komolyan veszi, az látszólag könnyedén és jól viseli.

Mit üzennél azoknak, akik maguk is egyre hosszabb távokat futnak vagy terveznek futni?

Az igazi fejlődés a komfort zónán kívül kezdődik. Akkor jó, ha már nem jó. Akkor jön a fejlődés. Attól a ponttól leszünk többek. Keresni kell a határhelyzeteket és ki kell tartani a legnehezebb körülmények között is. A célt tisztán kell látni, és a kísértéseknek ellen kell állni. Így válik a futóból ultrafutó, és az emberből hős.

Hogy segíti a futás a mindennapi munkádat az ITSH-nál?

Napközben rengeteg információ gyűlik össze, aminek feldolgozása szintén rengeteg idő. Elolvasni, értelmezni, kontextusba helyezni minden új bejövő információt bizony elég fárasztó. A futásaim alatt viszont van időm ezt rendezni. Mindegy, hogy munkaidő után vagy még korán, munkaidő előtt futok, abban az 1-2 órában a dolgokat a helyükre tudom tenni. A helyes légzés és az ismétlő mozgás, ami a futás fizikai valója, remek közeg, hogy bele tudjak mélyedni a gondolataimba. Segít fókuszálni, csökkenti a szétszórtságot, ami kiegyensúlyozottabbá tesz, így könnyebben birkózom meg a munkahelyi feladatokkal.

Az ITSH egyébként azzal, hogy lehetővé tette a Home Office munkavállalást, nagyban támogatja az én futásomat. Vidéken élek, korábban napi három órát töltöttem utazással. Most ezt futásra tudom fordítani, és talán ebből az eredményből is látszik, hogy nem töltöttem haszontalanul a megspórolt időt.